Ha nem ismerem szülőföldem fáit, madarait, ember-lakóit, ha nem tudom elképzelni azt a földet, amelyen állok, úgy, hogy közben halljam a szekerek zaját, érezzem a régi nyár melegét, a verejték, a vér és nászi test szagát, akkor még fölfújatlan léggömb sem vagyok, csak pötyörödött mása a szélfújásban. Olvashatok, ha nem sírom el magamat a szomorúságon, és nem tudok fölmosolyogni belőle. Hiába minden újságrendelés, könyvtári adat, klub-belépő, ha csak elfelejtem miatta magamat és a világot. A műveltség okos ébrenlétem fönntartója legyen és ne altatóm!
Tudják, mi egy nyári zápor? Először is, a nyári eget szétszakító tiszta szépség, a szívünket eltöltő, tisztelettel vegyes félelem, hogy olyan nevetségesen jelentéktelenek, olyan törékenyek vagyunk a fenséges nagyság kellős közepén, úgy kitölt minket ez a nagyság, megdermeszt, lenyűgöz, elbűvöl a világ pazar bőkezűsége. (...) Olyan hatással van az emberi lélekre, mint egy végtelen hosszú lélegzet. Vannak nyári záporok, melyek úgy veszik be hozzánk magukat, mint egy új szív, amely egy ritmusban ver a másikkal.
A természet könyörtelen; nem hajlandó visszavonni virágait, illatfelhőit, muzsikáját és napsugarát az emberi aljasság miatt; földre sújtja az embert az isteni szépség és a társadalmi ocsmányság ellentétével. Nem kegyelmez; az embernek el kell viselnie a pillangó szárnyának, a madárdalnak szépségét, el kell viselnie, hogy a gyilkosságok, a bosszúállás, a barbárság kellős közepén elébe toppanjanak a természet szent szépségei (...). Az ember tör, az ember zúz, az ember öl, az ember magtalanít; de a nyár nyár marad, a liliom liliom marad, a csillag csillag marad.